A tökéletesség hajszolása szinte közhely lett napjainkra, akkor is, ha igazából, a lelkünk mélyén tudjuk, hogy ez az egész nem valódi, hanem egy óriási illúzió. Nincs olyan ember, aki a nap 24 órájában, az élet minden területén remekel. Mégis sokak belső igénye megfelelni ennek az ideálnak, teljesíteni mindent, elérni az elérhetetlent. És ha nem sikerül, jönnek a tipikus perfekcionista tünetek: az önbántás, saját magunk becsmérlése, a szorongás, frusztráció. Mégis miért vagyunk magunkkal ennyire kíméletlenek? Miért van az, hogy az „elég jó”-t már kevésnek érezzük? Ennek járunk utána ebben a cikkben!
Mindaz, amit hordozunk magunkkal – gyerekkori sérüléseink
A perfekcionisták legnagyobb küzdelme, hogy azt érzik, nem elég jók, ügyesek, okosak, és csak akkor lesznek szerethetőek, ha valami nagyon kiváló, kiemelkedő teljesítményt visznek véghez. Ennek a saját magukról alkotott stabil elképzelésnek, a „nem vagyok elég jó” sémájának a gyökerei sok esetben a gyerekkorban keresendők.
Bántalmazó szülők – korán felnövő gyerekek
Gyermekként mindannyian csüngünk a szüleink szeretetén, visszajelzésein, vágyjuk az elfogadást, és ideális esetben mindezt feltétel nélkül megkapjuk. Nem várnak cserébe teljesítményt, azért szeretnek minket, mert létezünk, és mert olyanok vagyunk, amilyenek. Ugye milyen egyszerűen hangzik? A valóságban azonban mégis sokkal bonyolultabb.
Hihetnénk azt, hogy minden perfekcionista mögött ott áll egy bántalmazó szülő, és természetesen vannak ilyen esetek. Ilyenkor nagyon mélyen épül be a személyiségbe az, hogy jónak kell lennem, nem zavarni a szüleimet, meg kell oldanom az életet már gyerekként, és hogy az én hibám az, ha anya és/vagy apa nincs jól, ergo valami óriásit kell cselekednem annak érdekében, hogy ezt helyrehozzam. A gyermeki világkép egocentrikus: a kicsik úgy élik meg, hogy minden miattuk és értük történik, ők a saját világuk középpontjai. Ezért érzik magukat sokszor hibásnak olyasmiért is, ami messze nem rajtuk múlik.
A teljesítmények implicit elvárása
A konkrét bántalmazó szülői magatartás tehát viszonylag érthető módon magyarázza a felnövekvő gyermekek perfekcionizmusát. De mi van azokkal, akiket nem bántottak?
Nagyon sok szülő teljes jószándékkal vár el kimondva, vagy kimondatlanul teljesítményeket a gyerekétől. Azt szeretnék, ha a gyermekük boldog, egészséges, teljes életet élne. Ehhez pedig adott esetben elvárások társulnak: „egyél több zöldséget”, „pakold el a játékaidat”, „hozzál jó jegyeket”, „menj el sportolni”, ésatöbbi. A gyerek pedig megélheti azt, hogy ő ezen teljesítmények elérése után, csak ezek kipipálásával szerethető, a szülő legjobb szándékai ellenére. Nagyon fontos tehát, hogy a gyerek érezze, hogy akkor is szeretik, amikor éppen „csak úgy van”, nincs teljesítmény, vagy éppen valami nem jól sikerült, kudarcot vallott valamiben. Így tudja megélni azt a biztonságot, hogy bármi történik, a családba hazamehet, és akkor is szeretik, amikor éppen nem szárnyal, rossz passzban van. Ehhez az is hozzájárul, ha a szülő maga sem próbál tökéletes lenni, a gyermek életkorának megfelelően kommunikálja, megmutatja a sebezhetőségét, gyengeségeit, valódi érzelmeit.
A rohanó világ – az elhanyagolás melegágya
A perfekcionizmus gyerekkori gyökereinél még egy jelenséget meg kell említenünk, ami pedig nem más, mint az elhanyagolás. Amikor a gyereket elhanyagolja a szülő, akkor tulajdonképpen nem adja meg neki azt a figyelmet, nem elégíti ki úgy a fizikai és érzelmi szükségleteit, ahogy az járna neki. Ennek különböző fokozatai vannak, a nagyon durvától, amikor nem táplálja, nem gondozza a szülő a gyermekét megfelelően, egészen a szinte láthatatlanig (pl. irreálisan sok képernyő-idő). Mit értek ez alatt? Azokat a nagyon elfoglalt, ezer felé szakadó szülőket, akik sokszor a legjobb szándékuk ellenére is elhanyagolják a gyereket. Akik sokat dolgoznak, éppen a gyerek érdekeit szem előtt tartva, mert a létfenntartás, anyagi szükségletek, vagy az életszínvonal fenntartása ezt kívánja meg. Akik nagyon kevés minőségi időt töltenek a gyermekkel, és egyszer csak azt veszik észre, hogy szinte idegen számukra a saját gyerekük. Ilyenkor azt éli meg a gyerek, hogy valami nagyon kirívót kell tennie, ahhoz, hogy elérje a szülői figyelem ingerküszöbét. A pozitív véglet, amikor a gyerek valamiben kiváló, magas teljesítményt nyújt, és a szülő erre tényleg figyelemmel reagál, a gyerek pedig ezekért a pillanatokért él, az épül be, hogy akkor szeretik igazán, amikor kiemelkedik. A negatív ellenpólus, amikor a gyerek valamilyen durva viselkedéssel, szerhasználattal „kéri” a figyelmet.
Amit a társadalom üzen – mércék, és teljesítmény-központúság
A teljesítmény-központúság akkor is utoléri a gyermeket, ha otthon, a családban minden rendben van, meleg, szeretetteljes légkör veszi körül. Amikortól ugyanis elkezd intézménybe járni, az élet szinte vizsgák sorává válik. Ma már a bölcsődébe és az óvodába is felvételizni kell, az iskolai évektől kezdve pedig fokozódik a helyzet. Egy ötfokú skálán osztályozva mondják meg rólad, hogy ki vagy, mihez van tehetséged, és mennyire passzolsz abba a képbe, amit a társadalom, a nagyobb közeged elvárna tőled.
Kialakul tehát egy hajsza, mindig elérni a következő legjobbat, legfontosabb állomást, egyik kihívást teljesítve a másik után. A csapda az egészben, hogy mindig van egy olyan szakasz, amikor elhisszük, hogy na, ha ezt teljesítem, akkor hátra dőlhetek – közben minden hegycsúcs után vár ránk egy következő, amit „muszáj” meghódítani.
Ennek a fajta életmódnak szinte egyenes következménye, hogy egyre több adat mutat arra, hogy sokan már egyetemista korukra egyértelműen mutatják a kiégés tüneteit. Ugyanis, valahol útközben az egyén elveszti a kapcsolatot saját magával, ebben az óriási, teljesítményközpontú zajban nagyon nehéz meghallani azt a belső hangot, ami elmondja nekünk, mi magunk mit is akarunk valójában, mi az, ami igazán hajt, felemel, boldoggá tesz bennünket.
Ami körülvesz – a közösségi média tökéletes világa
Agyontárgyalt téma, mégsem kihagyható ebből a cikkből, hogy a perfekcionizmus szempontjából sem kedvezőek a közösségi médiában látott idilli, tökéletes ám a legtöbb esetben igencsak hamis emberek, otthonok, családok, világok. Ez a mindennapjaink része lett, és beépül elvárásként, hogy nekünk is tökéletes legyen a bőrápolási rutinunk, az életmódunk, legyünk tehetősek, meg tudjuk vásárolni azokat a tárgyakat, amik éppen most státusz-szimbólumok. Legyünk tökéletes anyák vagy apák, akik kézműveskednek a mindig boldog, jólnevelt és tiszta gyerekeik mellett, és közben építsünk olyan karriert, hogy mindenki a csodájára járjon. Otthon legyen mindig minden csilli-villi, sehol egy szennyes halom, vagy a gyerekek által legóból létrehozott Kneipp taposó. Márpedig a legtöbben mégis az utóbbi, tökéletlen világban élünk. De megnyitva a közösségi felületeket, egyből mély szégyen, önmagunk leértékelése kapcsol be, hát nem igaz, másnak megy, én meg kidolgozom a belem, és nekem meg mégsem? Hát próbáljuk még keményebben, hajtjuk, feszítjük magunkat, csak kerüljünk egy lépéssel közelebb a tökéletesség felé.
Az „itt és most” – valódi célok helyett, csak megfelelni mások elvárásainak
A cikk zárásaként egy fontos gondolatkísérletre hívlak, kedves Olvasó!
- Írd össze, gondold végig, mi mindent csináltál ma!
- Ha végig nézel ezen a listán, húzd alá, karikázd be, mik azok a dolgok, amiket azért tettél, mert számodra igazán fontosak voltak, vagy jelentős célok felé visznek el?
- Hány olyan elem van, amit azért tettél ma meg, mert boldoggá tesz, mert felemel, mert igazán önmagad lehettél közben?
A többi elem, amiket most nem tudtál aláhúzni, valószínűleg mind olyasmi, amit azért tettél, hogy valaki más elvárásainak megfelelj. Ezekkel sincs feltétlenül baj, főleg, ha olyanok elvárásairól van szó, akik számodra fontosak, kedvesek, és szívesen jársz a kedvükben, mert tulajdonképpen ez is boldoggá tehet. Azonban, ha nagyon sok olyan pont van a listádon, amiket számodra ismeretlenek, vagy nem fontos személyek, esetleg egy láthatatlan külső nyomás (általában: a világ, az emberek) elvárásaiként tudsz azonosítani, az nincs rendben. Azért, mert ha igazán magadba nézel, távol érzed magadtól őket, nem segítenek, hogy a magadban rejlő potenciált aknázd ki, hogy megcsillogtasd azt, aki te vagy. Fontos, hogy a perfekcionizmus csapdáját elkerülve, ne egy tökéletes életet próbáljunk létrehozni, hanem egy sajátot – olyat, ami egyedi, megismételhetetlen, csodálatos, azért, mert a miénk.
Cikksorozatunk harmadik részében konkrét tippeket gyűjtünk össze, hogy mit érdemes tennünk akkor, ha a perfekcionizmus kényelmetlen, kínzó számunkra, és szeretnénk tőle megszabadulni. Tarts velünk, ha érdekes neked ez a téma!
Olvasd el a perfekcionizmusról szóló sorozatunk előző részét is:
1. rész – Egy perfekcionista naplója– avagy honnan tudhatjuk, hogy a tökéletesség rabjává váltunk?
Hont-Gáspár Anita írása
