Akármerre nézek, kimerültséget látok. Csoporttagok, kliensek, barátok, családtagok egymástól függetlenül fogalmazzák meg, hogy elfáradtak, nehezen viszik a hétköznapi teendőket, űzött vadként rohannak vagy épp vonszolják magukat a dolgaik után. Megcsapja őket a kiégés szele: kedvtelenek, demotiváltak, nehezen kapcsolódnak ki vagy éppen egymáshoz.
Nem én sietek, a világ rohan – mondják sokan, és kezdik felfejteni a saját túlterhelődésüket külső okokra hivatkozva. Lássuk be, hajlamosak vagyunk külső okokat keresni problémáink forrásaként. De hogyan is van ez a túlterhelődéssel?
Hustle culture
A túlhajszoltság kultúrájában élünk. Elfoglaltnak lenni, semmiről nem lemaradni, 110%-on teljesíteni, akkor is, amikor fizikai vagy lelki nehézségeink vannak, már-már elvárás, nem is csak egyszerűen trend vagy menő.
Ez párosul a folyamatos elérhetőséggel, a technostresszel – elmosódtak a határok a munka és magánélet között, folyamatosan elérhetőek vagyunk, mindaddig, amíg másként nem döntünk. A kérdés az, hogy dönthetünk-e másként? Milyen a munkahelyi szervezetünk, cégünk hozzáállása ehhez a kérdéshez? Mit közvetít számunkra a vállalati kultúra és mit tud tenni a szervezet, a vállalati kultúra hogyan tud segíteni a kiégés-megelőzésben?
Saját felelősségünk a túlterhelődésben
Érdemes megvizsgálni saját feladatainkhoz, munkánkhoz, a végeérhetetlennek tűnő teendőlistánkhoz fűződő viszonyulásunkat. Hiszen – bár ezzel a megközelítéssel talán nehezebb szembesülni – a túlterhelődésben, kiégésünkben kulcstényező vagyunk mi magunk.
Elképzelhető, hogy egész egyszerűen nem tanultuk meg felismerni és megfogalmazni a szükségleteinket – legyen szó akár fizikai, akár lelki tényezőkről. Ennek hátterében állhat az, hogy gyermekkorunkban nem reagáltak ezekre, vagy félreértelmezték őket azok a felnőttek, akikben bíztunk, akik révén ezt el tudtuk volna sajátítani.
Az is lehet, hogy nem vagy nagyon nehezen tudunk nem-et mondani. Félünk a kapcsolatok elvesztésétől, a szeretet megvonásától, mint következménytől. Mindannyian vágyunk rá, hogy a közösségek fontos és értékes tagjai legyünk. Talán emiatt szeretnénk elkerülni a konfrontálódást, a konfliktusokat. Inkább alkalmazkodunk, szorítjuk háttérbe a saját igényeinket, és vállaljuk el azt is, amire szívünk szerint nem-et mondtunk volna. Nagy veszélye ennek, hogy ha mindig alárendelődünk, people-pleaserként (másokért élő, mások kedvére tevő személy) éljük a napjainkat, egy idő után óriási frusztrációt élhetünk meg annak kapcsán, hogy úgy érezzük láthatatlanná váltunk, elvesztettük önmagunkat, ki vagyunk szolgáltatva mások igényeinek.
És végül: a feltételhez kötött szeretet is vezethet túlterhelődéshez. Ha a környezetünk akár gyermekkorunkban, akár jelenlegi kapcsolatainkban azt közvetíti felénk, hogy csak akkor vagyunk szerethetőek, elismerésre méltóak, ha teljesítünk, ha megcsináljuk, amit kérnek, akkor kialakulhat az a belső képünk, hogy ezek hiányában „nem vagyunk elég jók”. És emiatt próbálunk megküzdeni minden kis szeretetmorzsáért, akár azon az áron is, hogy a végletekig hajszoljuk magunkat.
A jó hír az, hogy fejlődési lehetőségek, potenciálok a legkilátástalanabb helyzetekben is vannak: mi magunk komoly lépéseket tudunk tenni határaink kijelölésében, vagy éppen a megváltoztathatatlan helyzetekhez való hozzáállásunkban! Kezdjük talán ezekkel a kérdésekkel:
- Mi a túlterhelődésem valódi oka?
- Mit jelentenek számomra a feladataim, teendőim, munkám?
- Milyen érzéseket hoz ezek sikeres elvégzése? Milyen szükségleteim elégülnek ki az elvégzett feladatok által?
- Van-e olyan hiány, űr a lelkemben, amit feladatokkal töltök ki, vagy olyan nehézségem, amikről munkával terelem el a figyelmem?
- Vajon ezek jól vannak-e így? Rendben vagyok-e ezzel?
