Amikor arról beszélgetünk, hogy milyen nehéz ma vezetőnek lenni, az „Armageddon” című film jut eszembe. Ha esetleg nincs meg ez az ikonikus műalkotás, dióhéjban: Bruce Willis (hát mégis ki más?) próbálja megmenteni a világot, egy olyan csapat élén, ami egytől egyig szuper kvalitású tagokból áll, de sebtében lettek összeverbuválva (a Földet fenyegető meteor vészesen közelít!), és hát a kiképzésre sem volt éppen elég idő, egymást pedig alig ismerik, vannak köztük szoros és konfliktusos kapcsolatok… Willis karaktere próbál helytállni, és… Nem, nem lövöm le a poént. Ha láttátok, tudjátok, ha nem láttátok, akkor hátha megnézitek. Minden esetre, a mai vezetők szimbolikus értelemben hasonló cipőben járnak.
A cikksorozat első részében megnézzük, hogy mik azok a tényezők, amik miatt éppen csak szuperhős jelmezt nem kell viselniük azoknak, akik ma a vezetői pályára állnak.
Polikrízis – folyton változó világ – vezetői talajvesztettség
Az elmúlt évek nem kíméltek bennünket, válság, válságot követett: világjárvány, háború, gazdasági kiszámíthatatlanság, és a mesterséges intelligencia térnyerése. Mindez olyan mértékű bizonytalanságot hozott, ami igencsak próbára tette és teszi a változáshoz való alkalmazkodási képességeinket, rugalmasságunkat, rezilienciánkat. Azért nevezzük ezt az időszakot polikrízisnek, mert több egymással is összefüggő válság kapcsolódik össze, melyek felerősítik egymás hatását, hosszabb ideig állnak fent és széleskörű instabilitást eredményeznek.
Mindeközben az igényünk a pszichológiai biztonságra állandó. És sokszor éppen ezt várjuk a vezetőktől: stabilitást, kiszámíthatóságot, hogy megtartsanak bennünket, mint jó szülő a gyermekét. Mert a mai világban a vezetők felé nem csak az az elvárás, hogy kormányozzák a hajót a cél felé, hozzák a számokat, hanem hogy ebben a (nem túl szép) új világban érzelmi, kulturális és emberi stabilitást teremtsenek a csapataiknak.
Növekvő elvárások
Az elvárások tehát csak nőnek és nőnek – a modern vezetők feladatai között tarjuk számon, hogy:
- stratégiai jövőképet mutassanak,
- támogassák a csapatuk tagjait – mindezt valódi emberi kapcsolódásokon keresztül,
- gyorsan hozzák meg a nehéz, népszerűtlen döntéseket,
- kommunikáljanak őszintén és hitelesen, de mindezt biztonságot nyújtva,
- inspiráljanak és motiváljanak úgy és akkor is, amikor maguk is bizonytalanságokkal küzdenek.
Ha vezető vagy, és ezen a ponton kezd nagyon nyomasztóvá válni ez a cikk, teljesen érthető. Sokat beszélgetünk ezekről a szép kihívásokról/ irreális elvárásokról/ (helyettesítsd be nyugodtan a saját szókapcsolatoddal) a tréningeken, csoportokon, és egyéni konzultációkon. És ez nem is véletlen, de a megoldásokról később!
Szerepzavar és a minták hiánya
A megoldások előtt még szeretnék elkanyarodni oda, hogy miért is olyan nehéz? Mert igen, normális, ha ezt piszkosul nehéznek érzezzük. Ugyanis nincs korábbi mintánk a megoldásokra. Soha nem volt még olyan helyzet, mint ami most van, nem tudunk mihez nyúlni. Pont, mint a felvezetőben emlegetett filmben, nulláról kell kitalálnunk a megoldást. Ráadásul nincsenek univerzális megoldások vagy receptek, a saját Szent Grálunkat kell megtalálni, olyat, ami senki máséval nem egyforma. Csak a tiéd. Az idő pedig szorít, a munkahelyed, a csapatod minden nap vár.
És ami történik…
Miközben keressük a megoldásainkat, természetesen hibázunk, elbukunk, felesleges kitérőket teszünk. Megesik, hogy túlkompenzálunk, nagyon közel vagyunk a csapatunkhoz, szinte baráti a kapcsolat, de éppen ezért nehéz lesz bizonyos döntéseket meghozni, vagy éppen feladatokat számon kérni. Az is lehet, hogy visszavonulunk, elérhetetlenek vagyunk, bezárkózunk az elefántcsonttornyunkba, nem osztjuk meg a problémáinkat. Így vagy úgy, el tudunk érkezni a szorongó, túlélési üzemmódba, amiben irtó nehéz hosszabb távon benne lenni, tehát vagy kiégünk, vagy fizikai, lelki megbetegedésbe menekül a szervezetünk, esetleg ugrunk egy nagyot, és felvesszük a nyúlcipőt, más vizekre evezünk (kézműves pékséget nyitunk, valami újat tanulunk stb.) És teljesen érthető, hogy ez miért van így, az vesse az első követ, aki ezt bírná hosszabb távon.
Merre tovább?
A kulcs az, hogy ezekről a nehézségekről is elkezdünk őszintén beszélgetni, vállalva önmagunkat. Igen, vezetőként is. És igen, erre sincs nagyon mintánk korábbról.
Éppen ezért hozunk nektek a folytatásban muníciót: egy izgalmas cikket vezetői modellekről, és egy podcast beszélgetést dr. Szathmári Edit pszichológussal, vezetéskutatóval a megoldási irányokról, lehetőségekről.
