Emlékszem, amikor gyerekként először próbáltam meg egyedül biciklizni. Az első pár méter után persze elestem, a térdem lehorzsolódott, megijedtem és persze potyogni kezdtek a könnyeim. Édesapám nevetve mondta, hogy „Ez is a tanulás része! Próbáld újra!”, édesanyám gyorsan letörölte a könnyeim, és biztatott, hogy sikerülni fog. Akkor még nem tudtam, hogy a szüleim reakciója és ez a pillanat fogja meghatározni hozzáállásomat a kihívásokhoz.
Kíváncsian és nyitottan érkezünk a világra. Próbálkozunk, kísérletezünk, hibázunk, elesünk, aztán felállunk. Aztán valahol útközben valakik (szülők, tanárok, barátok) segítenek meghatározni, hogy a hibáinkra úgy tekintünk-e, mint tanulási lehetőségekre, vagy inkább valami elkerülendő, szégyellnivaló dologra. Így alakul ki bennünk az a két alapvető motiváció, amely végigkísér minket az életünk során: a siker elérésének vágya vagy a kudarc elkerülésének kényszere.
Miért próbálkozik az egyik ember többször, míg a másik feladja?
Minden feladat mögött ott áll egy rejtett hajtóerő, amely vagy ösztönöz minket, vagy visszatart. Amikor egy új kihívással találkozunk – legyen az egy nehéz vizsga, egy munkahelyi projekt vagy egy új sport kipróbálása –, kétféleképpen állhatunk hozzá. A sikerorientált személy azt mondja magának: „Ez izgalmas, kíváncsi vagyok, mire vagyok képes!” Ha nem sikerül elsőre, akkor sem csügged el, hiszen úgy érzi, hogy a fejlődés saját kezében van. Ha egy állásinterjút elbukik, levonja a tanulságokat, és legközelebb még jobban felkészül. A kudarckerülő személy viszont így gondolkodik: „Mi van, ha elrontom? Mi van, ha kinevetnek?” Inkább bele sem kezd, vagy ha mégis megpróbálja, gyorsan feladja. Ha például egy nyilvános beszéd során megbotlik a nyelve, úgy érzi, hogy teljes kudarcot vallott, és legközelebb inkább kerüli az ilyen helyzeteket.
A gyermekkori nevelés hatása
A szülők és a környezet szerepe óriási ebben a folyamatban. Ha egy gyermek dicséretet és támogatást kap, akkor magabiztossá válik, és bátran próbálkozik újra és újra. Egy tanító, aki azt mondja: „Nagyon ügyes voltál, és látom, hogy sokat gyakoroltál!”, megerősíti a sikerorientált gondolkodást.
Ezzel szemben, ha egy gyerek gyakran hallja, hogy „Ez nem a te világod” vagy „Ne égesd le magad!”, akkor félni fog a kudarctól, és inkább elkerüli a kihívásokat. Egy kudarckerülő ember hajlamos arra, hogy saját sikereit a szerencsének tulajdonítsa, és ha valami nem sikerül, azt önmaga teljes alkalmatlanságának tekinti.
Mitől függ a sikerhez való viszonyulásunk?
A sikerhez való viszonyulásunkat nemcsak a gyerekkori nevelés és a környezet határozza meg, hanem saját belső gondolataink és a környezetünkből érkező visszajelzések is. Ha valaki olyan közegben nő fel, ahol a próbálkozásokat értékelik, akkor könnyebben kialakul benne a sikerorientált gondolkodás. Ezzel szemben, ha valakit állandóan a hibáira emlékeztetnek, akkor egy idő után kialakul benne a félelem a kudarctól, és inkább el sem indul az új lehetőségek felé.
Saját belső párbeszédünk is kulcsfontosságú: ha képesek vagyunk a kudarcot tanulási lehetőségként felfogni, és a sikert saját érdemünknek tekinteni, akkor hosszú távon sokkal motiváltabbá és kitartóbbá válunk.
Tanulható-e a sikerorientáltság?
A jó hír, hogy igen! Mivel a sikerorientált gondolkodás tanult viselkedés, tudatosan fejleszthető is. Ha elkezdünk hinni abban, hogy a siker nem a velünk született tehetségen múlik, hanem az erőfeszítésünkön, akkor egyre könnyebb lesz a kudarcból is tanulni.
Mit tehetünk?
- Cseréljük le a belső monológunkat! Ne azt mondjuk: „Nem vagyok elég jó”, hanem „Most még nem sikerült, de ha újra próbálom, gyakorlok és tanulok a hibáimból, menni fog.”
- Minden apró lépés közelebb visz a nagy célhoz. Ismerjük el és ünnepeljük meg a kis sikereket is!
- Vegyük körül magunkat olyan emberekkel, akik hisznek bennünk és biztatnak.
Ha legközelebb egy új kihívással találkozol, gondolj erre: a siker nem azoké, akik soha nem hibáznak, hanem azoké, akik újra és újra megpróbálják. Lehet, hogy ma még nem megy, de ha elégszer próbálkozol, holnap már sokkal közelebb leszel a céljaidhoz!
