Hideg van (?)

Én egy nyári ember vagyok. Imádom a napsütést, a harmincfokos meleget, még az olvadó beton kemikáliáinak szagát is szeretem valahol a szívem mélyén.
Ilyenkor télen csak lézengek, és önvigasztalásként igyekszem hódolni azoknak az örömöknek, amik csak ilyenkor adatnak meg: a forró teásbögre kétkezes szorongatásának, annak az érzésnek, mikor háttal neki lehet dőlni egy meleg cserépkályhának, a vasárnap délutáni szundikálásnak, vagy – nem utolsó sorban – a színháznak.

Egy darab és egy előadás mércéje számomra az utórezgése, amit kivált belőlem. Akkor vagyok boldog, ha teljesen a hatása alá kerülök, és napokig elkísér az élmény, akár kellemes, akár hátborzongató, ha önkéntelenül felidéződnek bennem hangulatok és mozdulatok, és gondolataimat újra és újra visszaterelik az előadásra.

Így éltem meg „A vadkacsa” című előadást is a Katonában. Naponta újra felbőszít Hjalmar tehetetlenkedése és Gregers demagóg elfogultsága, és a szívem szakad meg Hedvigért, a lányért, aki mindennek áldozatául esik. De mindezek felett nem telik el nap, hogy a fülembe ne csengne egy mondat: „Mert aki megfosztja az átlagembert az élete nagy hazugságától, a boldogságát veszi el tőle!” Napok óta töprengek az önbecsapás és a boldogság összefüggéseiről, de azt, hogy mire jutottam nem árulom el.

Inkább mindenkinek azt javaslom, menjen el egy jó darabra, ami napokra elfeledteti vele, hogy tél van, vagy ha ez nem lenne elég, ismételgessük magunkban, naponta százszor, hogy nincs is olyan nagyon hideg – hátha sikerül önmagunkkal elhitetnünk. :D

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.